Azt mondják, hogy augusztus huszadika után vége a nyárnak. Jön a tűzijáték, a vízi- és légiparádé, majd pár nap és becsengetnek minden iskolásnak, megváltozik az időjárás, hidegebb lesz és a balatoni éttermek lehúzzák a rolót. Szóval ősz lesz… Ha tetszik, ha nem. Ezen nem sokat tudunk változtatni és én személy szerint nem is akarok, mert szeretem azt az évszakot.

A fenti jóslattal magam is sokszor szembesültem, de most valahogy nem akar beteljesedni. No, nem feltétlenül a tűzijátékra gondolok, hanem a nyár végére. Ugyanis olyan meleg van – ahogyan unokaöcsém mondaná – mint a hétrosseb. Ez lefordítva most annyit jelent, hogy odasülök a magasles deszkájához, és mindenemről folyik a víz. Pont, mint annak a hölgyeménynek, aki a minap felszállt a villamosra és megcsörrenő telefonjába csak annyit mondott, hogy… nem, azt most nem írhatom le, hogy honnan folyt belőle a víz. Az egy másik történet.

Szóval, ülök a kedvenc helyem, a Hármasnyiladék egyik sarkában és elmélkedek. Utoljára vagyok itt, legközelebb, majd csak valamikor a szarvasnász után jöhetek, mert addig a terep a bikavadászoké lesz. És mivel én idén nem szándékozom szarvasbikát lőni, így csak a hírekből értesülök arról, hogy mi is zajlik, zajlott az erdőn.

Szóval elmélkedek. Mi mást is tehetnék, hiszen meleg van, a vad még nem mozdul, úgyhogy – pestiesen szólva – jár az agyam.

A fene nagy fejtörésben, azután arra jutok, hogy valami mégiscsak lehet ebben a nyárvégi előre jelzésben, mert minden meglassul, megfárad. Csendesebbek a madarak, a szél is alig jár, a bogarak unottan repkednek előttem és a fák bánatosan lógatják megfakult leveleiket. Csak ezek a semmitérő szúnyogok jönnek-mennek rendületlenül. Dongják a nyakamat, a fülemet, a kézfejemet. Az egyik idióta még a szememet is megtámadta. Hadonászni nem lehet, és mivel a szúnyogriasztó otthon maradt, ezért hanyag eleganciával dőlök hátra és cigarettára gyújtok (csakis a szélirány ellenőrzése végett).

Szórakozzatok! – adom meg magam a vérszívóknak és már nem is gondolok rájuk.

Várok. Minden és mindenki vár. Fordul az idő kereke és a mutató lassan az ősz felé fordul. Megsárgul az erdő, elköltöznek a madarak, párák születnek hideg hajnalokon és szerelmesek lesznek a szarvasok.

De most csak egy őzbak illegeti magát előttem a nyiladékon. (Hogy került ide?) Meg is indul a vérkeringés merengő végtagjaimban, beindul a vadászláz, de amint a keresőtávcsőben is megnézem őkelmét, máris alábbhagy a lendület.

Ez egy „gyerekbak”. Fiatal vékonyka test, „gitár” nyak, nagy fülek és alig agancs. Igazából meg kellene lőnöm, mert ilyen jószág nem való az állományba, de… Most nagyon sok mindent fel tudnék sorolni, ám mind-mind csak mondvacsinált „valami” lenne, szánalmas kifogás, setesuta takaródzás. Az igazság pedig az, hogy megtetszett a játékossága, vakmerősége… Szép volt, mint minden isteni teremtmény (a szúnyog határeset). Akkor meg minek bántsam?

Azért, hogy szóljon a puska? Hogy eggyel több agancs legyen a falon? Ebből már kinőttem. És különben sem ezekért vadászunk, ezekért vadászom. Az elengedés művészete nagy tudomány, sokáig kell tanulni és tökéletesen soha nem tudjuk a leckét.

Hát, én most gyakorlom.

Nem mondom, ha egy öreg, kivénhedt, sokat megélt őzbak tátogatna itt előttem, vagy valami hatalmas, ágasbogas agancsú uraságot mutatna a messzelátó, akkor sokkal, de sokkal nehezebb lenne gyakorolnom a fentebb említett tudományt (lehet, hogy meg is buknék), de így…

Csak nézegetem, és nem rendezek tűzijátékot. Lesz az úgyis, ha teljesen besötétedik.

(BoRi)

Ha tetszett, oszd meg másokkal is: