A kopónk eredete elvész a régmúlt korok homályában. Az viszont bizonyos, hogy a „kopó” régi magyar szavunk, amely a „kap” ige származékszava („vadat elkapó”) már 1237-ben előfordul személynévként, gyakran vadászattal összefüggésben.

1899 Andorkó Sándor Ojtoz. Székelyföldi Vadászati Múzeumból.

„Hallgatni ma már nem elég, sajna.. . . Egy szót se szólj bár, – a kopó hallja.” (Janus Pannonius: A besúgókra).

A kopónk eredete elvész a régmúlt korok homályában. Az viszont bizonyos, hogy a „kopó” régi magyar szavunk, amely a „kap” ige származékszava („vadat elkapó”) már 1237-ben előfordul személynévként, gyakran vadászattal összefüggésben.

1237-ből „Vdornici de uilla Borost quorum nomina Itol Copou”[1]formában lelhető fel,

1240-ben „Quorum nomina sunt hec Copo Bene Ceke”[2],

1293-ban „Iwau Leseu Kopou Nuzo Nertheu Lukeu et Thuzon servientes”[3],

1293-ban „Iwan. Lesen. Kapou. Nuzo. servientes eiusdem Alexandri  Predictus Alexander. Iwan. Leseu. Kopou”,

1399-ben „Thomam dictura Kopó”,

1422-ben „Dominico Kopó”,

1492-ben „Vrbanus Kopo”.

A kopó és az agár a legősibb magyar vadászkutya fajtáink, de rajtuk is nyomott hagyott az elmúlt évezred. Alkalmazkodtak, változtak az éghajlati, területi és vadászati viszonyoknak megfelelően, keveredtek különféle fajtákkal. A kopó szerepe is azonban mindvégig a vadászat maradt.

Nagyrabecsült értékét is ezen kitűnő vadászösztönének köszönhette. Éppen ezért kiemelten fontos helyet foglalt el a magyar vadászkultúrában a középkortól kezdve az újkoron át az utóbbi évszázadig.

Kazinczy Ferenc (1759-1831) egy helyen így említi meg: „Mik valának eddig összejövésink falukon, mint arról űzött discussiók, hogy a sárga kopó-e jobb vagy az a fekete…”[4]

1900 körül. Wencheim bárók sétakocsizása. Dukay Barna gyűjteményéből

Mennyit is értek ezen kutyák és milyen helyet foglaltak el az elmúlt évszázadok magyar vadászkultúrájában?

1859-ben egy érdekes leírás jelent meg, amely hűen tükrözi a jó vadászó kopók évszázadokon átívelő értékét: Ama panasz ellenében, melly szerint a jó erdei kopók faja évről évre vesz és fogy, némi vigaszul álljon itt e néhány sor, mellyet a Mentovich szerkesztette Maros-vásárhelyi füzetek  IV. füzetének 354-ik lapjáról veszünk át:

„Vadászatkedvelő olvasóinknak nem lesz érdektelen azon monda, melly a Nyárád[5] mellékén átalánosan el van terjedve s mely szerint egy kopófaj van Gál L., Gálfalvi L. és Gegö K. nyárádmelléki ismert vadász urak birtokában, melly Mátyás dicső királyunk vadász kutyáitól hozza le származását. A monda így adja elő a dolgot: Mátyás bevégezvén havasalföldi táborozását, Zeyk Péter nevű egyik dandárvezérét felszólitá, kívánjon valamit azon fontos szolgálatért, mellyet a haza és király érdekében az egész táborozás folyama alatt tön. „Felséges királyom — válaszolt a dandárvezér — nekem elegendő jutalom felséged megelégedése, de ha szabad valamit kívánnom, úgy egy pár kopóért esedezem felséged budai vadászkutyáiból. Alighogy Mátyás felérkezett Budára, megküldöttc Zeyknek a kopókat. A család részint a faj kitűnőségéért, részint dicső királyunk iránti kegyeletből ivadékról ivadékra fenntartotta azt egész Zeyk Jánosig, a jelenben ismert irodalombarát Zeyk Sándor atyjáig, kitől, maga nem levén vadász, Gálfalvi L. innen Gegö K. és Gál L. birtokába kerültek, kik bizonyára nem fogják engedni, hogy ez aristocraticus kopófaj kipusztuljon. Kinek alkalma van e kopókkal vadászni, már első tekintetre is feltűnőknek találandja nagy és erős testalkatukat, midőn pedig el kezdenek hajtani hangjoktól megcsendül az erdő, köztük és a vad közti tér egyre szűkebb határok közé szorul, hajlandó lesz a mondának hitelt adni s a kopók ősi származását elismerni.”[1]

1901 Czynk Ede tanulmányának fényképmellékletei. Waidmannsheil című lapból.

 

1901 Czynk Ede tanulmányának fényképmellékletei. Waidmannsheil című lapból.

Álljon itt egy érdekes utalás Tofeus Mihály püspök[7] 1683-ban irt Zsoltár magyarázatából[8], amelyet a fejedelmi udvar előtt, I. Apafi fejedelem, a fejedelemasszony és a közeli tanácsurak, tiszt­tartók előtt mondott: „sokszor drágább az agár vére, mint a jobbágy vére, s a kopó eltört lába, mint a verés által kirothadt jobbágy fara.” Egy állítólagos „külföldön élő hazafi” levelét közölték 1790 nyarán, amelyben többek között ezt olvashatjuk: „Nem nemes szabadság az; hanem minden emberi érzés nélkül való durvaság, midőn a földesúr arra hajtja a jobbágyasszonyt, hogy szoptassa kopó kölykeit, vagy midőn többre betsüli agarát, paripáját, mintsem jobbágyát…”.

Továbbá egy székelyderzsi[9] eset: „1635-ben a korabeli tanúvallomások alapján, Menyhárt György, mint a család egyik őse, kaszált a Szikracseréjében. Tarisznyáját, melyben eledele volt felakasztotta egy bokorra. Vargyasi báró Dániel Ferencz kopó kutyája ráakadt a tarisznyára és annak tartalmát felfalta. Efeletti dühében Menyhárt György kaszájával a kopót megölte. Az ügy a nemesi szék elé került és annak döntése alapján a megölt kutyáért a Menyhárt család elvesztette szabadságjogát és a vargyasi báró Dánielek jobbágyává lett”.

A középkori magyar királyság udvartartásának hagyományai a 16. század második felétől kezdve Erdélyben éltek tovább. II. Rákóczi Ferenccel[10] azonban az erdélyi fejedelmi udvar is eltűnt s ettől fogva már csak egyes udvarházakra szorítkozott a kutyapecérek állása, akiket az erdélyi urak kizárólag cigány jobbágyaik közül választottak. Ezeknek volt a kötelessége, mint Ujfalvy Sándor[11] mondja művében, vadászat alatt a hajtást vezetni, a hajtás alatt kürtölni, kopókról s agarakról gondoskodni és a vadászaton a vadra bocsátani és elvenni tőlük a megfogott vadat. Ők vitték hátukon a több napra való élelmet, mindig gyalog jártak, lóháton soha. A háznál a kutyák gondozásán kívül fát vágtak, pecsenyét sütöttek, tányért mosogattak, sertést hizlaltak, gyümölcsöt aszaltak. Bár az udvarban legalárendeltebb volt az állásuk, nagyon meg voltak vele elégedve s a ház urán kívül senkitől sem függtek, parancsot mástól el nem fogadtak.[12] 

[1] Vadász és Versenylap. Csütörtök, martius 31. 9. SZ. Harmadik évfolyam 1859

[1] 1237 Borosdi falu udvarnokai, akiknek neve Etel, Kopó

[2] Akiknek neve Kopó, Bene, Cseke

[3] Ivó, Leső, Kopó, Nyúzó, Nerteu, Lökő és Thuzon szolgák

[4] Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete 1759-1804

[5] Nyárád. Folyó Erdélyben, Maros-Torda vm. (ma Románia)

[6] Vadász és Versenylap. Csütörtök, martius 31. 9. SZ. Harmadik évfolyam 1859

[7] Tofaeus Dobos Mihály református püspök (1624-1684), I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem udvari papja 1665-töl haláláig.

[8] A Szent Soltarok resolutioja, Es azoknak az Erdelyi Fejedelmi Evangelica Reformata, udvari szent ecclesiara, lelek és igassag szerint valo szabasa. Kolosvár, 1683. (Prédikácziók, melyeket Tisza-Ujhelyi István és Óvári Keszei János, Bornemisza anna fejedelemasszony iródiákja, hallás után leirtak és nyomtatás alá bocsátottak.)

[9] Székelyderzs, község Erdélyben Udvarhely vm. (ma Románia)

[10] II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) Erdély fejedelme.

[11] Ujfalvy Sándor (Kackó, 1792 – Kolozsvár, 1866): földbirtokos, vadászati szakíró, emlékíró.

[12] in. MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETI EMLÉKEI AZ 1896. ÉVI EZREDÉVES ORSZÁGOS KIÁLLÍTÁSON

Szerző: Tőkés Lóránt, Siculus Erdélyi Kopó Kennel

Forrás: Erdély.ma

Ha tetszett, oszd meg másokkal is: