Meleg volt. Nem, nem ez a legmegfelelőbb, inkább rekkenő hőség. A forróság beleharapott a les oldalába, az ülőkébe, a hátizsákba, a puskába, az erdőbe, a rétbe, az ingembe, a tarkómba. Elviselhetetlenül tombolt a nyár, a réten meleg szél szaladgált és a fák nem élvezték, amikor beléjük karolt. Vízért kiáltott minden és mindenki. Én meg fújom azt a rohadt sípot, hátha ugrik az őzbak… Nem vagyok normális, de szerencsére nem csak én, vagyunk még így pár ezren.

Szóval fújom a sípot, hol így, hol úgy, de a bak – vagy még inkább, bakok – nem ugrik, nem jön. Nem is csodálom… Ebben a melegben kinek lenne kedve szerelmeskedni?

Megtörülöm a homlokom, nagyot húzok a langyos ásványvízből és rágyújtok egy cigarettára, ami nem ízlik. Perzsel a nap, izzik a rét és az én szerelmes őzbakom ki tudja, hol kujtorog.

Már-már azon gondolkozom, hogy átmegyek egy másik lesre, amikor jelez a telefonom, hív valaki. A barátom. Általában nem szoktam, de ez most más. Most fel kell vennem.

-Na, mi van? – kérdezem.

-Megvagyunk – súgja bele ő is, hiszen hallotta, hogy én is suttogok, és ebből tudja, hogy hol vagyok. Ő is vadászember.

-Minden rendben? – érdeklődöm alig hallhatóan és közben a szemem végigszalad a réten, mert az ördög soha sem alszik.

-Nem, a nejem nincs jól, de a babával minden rendben van – mondja -, de leteszem, nem zavarlak.

Ellép mellőlem a vadászat, a rét, az erdő, távolba veszik a puska, az őzbak. Egyedül leszek, miközben mellém ül az aggódás. Nem volt jó a hangja. De, hát milyen is lehetne? Negyedik leány és az asszonyka nincs jól.

Összeszedem a cuccom, és átballagok egy árnyékosabb, hűvösebb lesre, de valami megváltozott, eltörött…

Itt is próbálkozom, egy-két strófával, de nem nagy sikerrel. Nézelődöm, próbálok visszatalálni az erdőbe, de gondolataim nem itt járnak. Eszembe jut a lányom születése, a szülés utáni kapkodás, életmentés, és ha nem vagyok ott… Jobb nem is belegondolni.

Próbálom becsukni az emlékezés könyvének megsárgult lapjait és az őzekre koncentrálni.

Épp jókor, mert jobbról – mintha – zörgést hallanék. A száraz levél törik, mint az üvegcserép és most már jól kivehető az óvatos léptek „zaja”.

Belefújok a sípba. Szerelmesen, vágyakozva…

Az őz azonnal „reagál”, riasztva rohan felém és én ebben a pillanatban már vissza is tértem az erdőbe.

Fújom a sípot, a bak meg jön, szalad és úgy vágódik ki a nyiladékra, mintha odaejtették volna.

Nézzük egymást. Harminc méterről… (Kellene az a nyavajás távcső, de nem mozdulhatok, mert azonnal elugrik.)

Nézzük egymást.

Peregnek a másodpercek, feszül a pillanat és már nincs is olyan meleg, bár egy izzadtságcsepp elindul a homlokomról az orrom felé, de nem törölhetem le. Most nem.

A bak unja meg hamarabb és belép az erőbe.

Gyorsan a nyiladék felé fordulok, megtörülöm az orrom, felveszem a távcsövet és már fújom is újra a sípot. A bak már messze jár, de a szerelmes suta hangjára visszafordul, és pár pillanat múlva megint ott áll a nyiladékon.

Lőhető, fiatal kora végén, középkor elején járó, gyenge agancsú bak.

Láthatóan megnyugszik, elkezd csipegetni, de a szeme sarkából látom, hogy figyel. Gyanús vagyok neki, pedig nem mozdulok. Néha felkapja a fejét, idegesen, morcosan. Hagyom megnyugodni, kivárok, és amikor már-már ellépne újból megfújom a sípot… Az idegek játéka.

Pattanásig feszült a helyzet és az őzbak elindul felém. Jön… lassan, de jön… Egyfolytában figyel és lépked felém. Néha lehajtja a fejét – mintha enni akarna -, de jól tudom, hogy ez csak alibi, megtévesztés, hiszen szeme engem vigyáz. Nem tud hova tenni, ám az ösztön nagy úr, és az a szerelmes őzasszonyság pontosan onnan hívogatta őt, ahol én vagyok.

Megszűnt a nyár, az erdő, a világ. Megszűnt minden, csak ketten vagyunk. Az őz meg én.

Rásandítok a puskára. A zsákmányszerzés, a birtoklás beleszólna a történésekbe, de ez most nem az a helyzet, nem az a szituáció, és már újra az őzet figyelem. Öt méterre van már tőlem, olyan közel, hogy már szabad szemmel nézem. Moccanni sem merek, pislogni meg pláne. Látom a szempilláit, agancsát, a szép szemét és érzem megfeszült idegeinek kibiztosított remegését.

Nem teszek semmit, csak élvezem a pillanatot, mosolygok és hálát rebegek a pillanatért. Hullanak a másodpercek a nyári délutánba, le az aprócska les (ami inkább csak ülőke) padlójára és visszapattanó rezdülései összekovácsolják lelkembe az emléket, a mai vadászat emlékét.

Tovább nem ingerlem őkelmét, aki – miután megszűnt a felajánlkozás – lehajtott fejjel elballag.

Rám sötétedik, és lassan indulnom kellene. Vissza kellene térnem a jelenbe, de nem nagyon akaródzik.

A kocsiban azután a telefonomért nyúlok…

-Na, mi a helyzet?

-Már jobban van…

(BoRi)

Ha tetszett, oszd meg másokkal is: