Kiirtható-e az aranysakál, vagy toportyán? Fizikailag lehetséges, hiszen a történelemben számtalan bizonyíték e mellett szól, mint ahogy már egyszer a toportyán is erre a sorsra jutott, háromnegyed évszázaddal ezelőtt. Most még modernebb eszközök állnak rendelkezésre, de viszont a körülmények is változtak. Mellesleg, sem ezeket, sem pl. a farkasokat nem a vadászok irtották ki, hanem a pásztorok, állattartók, tanyasi parasztok házilagos, durva csapdázással, (melyek nem éppen humánusan öltek, vagy tartották fogva az áldozatot), hurkolással, mérgezéssel. Ezek az eszközök így nem állnak rendelkezésre, illetve etikailag nem elfogadhatók többé a közvélemény és a befolyásos zöldek számára.

Képtalálat a következőre: „aranysakál”

Kétségkívül az élőhely változások, kezdve a lecsapolásokkal, a mezőgazdaság intenzifikálása egymagában is hathatós korlátozó tényezőnek bizonyult a ragadozók egészére. Azonban ez a szelekciós nyomás több évtized alatt felvértezte az aranysakált olyan új tulajdonságokkal, rugalmassággal és alkalmazkodóképességgel mind táplálkozásában és élőhely választásában, hogy sikeresen visszatelepüljön egykori előfordulási helyére, sőt azon túlmenően is.

Az aranysakál visszatérése igen hasonlít a hozzá nagyon közel álló, (de más faj) coyote ontariói (Canada) térhódításához, mely kb. két évtizede vált intenzívebbé. Nagyjából ugyanazokat a vitákat lehet olvasni itt is, a vélemények megoszlanak pro és kontra. A coyote is nagyon óvatos állat az erdőben és a vadonban, de a városi parkokban megfogják a játszadozó kisebb kutyákat, szétszaggatják a kirakott szemetes zsákokat. Az emberrel szembeni viselkedése teljesen más a két környezetben, mintha nem is ugyanazon fajról lenne szó. Ezzel a coyote nagy öngólt rúg, mert elveszíti a városi lakosság szimpátiáját, ami sokszor igen nagy akadályt jelent bármiféle vadállattal való szakszerű kezelésnek.

Az elmúlt évtizedben a coyote észrevehető változásokat okozott az egész állatvilágban. A rókák szinte teljesen eltűntek, a kisragadozók megcsappantak, az általánosan mindenütt jelenlévő mormota állomány (tacskókutya méretű rágcsáló) minimálisra csökkent. Mivel itt nincs magyar (vagy európai) értelemben vett vadgazdálkodás, a coyote térnyerése szinte szabadon zajlott. Érdekessége, hogy a fehérfarkú szarvas (white tail deer), mely itt általánosan jelen van, mind az erdős, mind a fás-legelős, fás-mezőgazdasággal vegyes területeken, nem okozott észrevehető kárt. Valószínű a szarvas állomány sűrűsége, nem elég magas, hogy a coyote táplálékszerzését erre építse. (Egyes vadászok ezt vitatják, de a kiadott vadászjegyek száma nem csökkent.)

 

Az elmúlt háromnegyed évszázad alatt a magyar vadgazdálkodás is közel belterjes körülmények között zajlott, hiszen a nagyvadnak egyáltalán, az apróvadnak mindössze a róka és kisemlősök, azon túlmenően a kóbor kutya, macska volt az ellensége, néhány héjával kiegészítve, melyeket az intenzív vadvédelem és az olykor jelentkező járványos betegségek hatékonyan féken tartottak. Mindez azt jelentette, hogy a mindenkori szaporulat felnövekedésére szinte a házi állatok biztonsága mértékéig lehetett számítani, kivéve az extrém időjárási eseményeket. Ez nagyfokú vadsűrűség emelkedéshez vezetett, melyet nagy biztonsággal fenn lehetett tartani. Az egyetlen szűk keresztmetszetet a vadkár elviselhetősége jelentette. Ez szinte mesterséges körülményeket teremtett, szinte feledve, hogy természetes környezetben gazdálkodunk, ahol rajtunk kívül más alig vadászott. Ez volt az a terített asztal, ahová az evolúció új eredményeivel felfegyverzett aranysakál megérkezett.

 

Ezzel nem azt állítom, hogy a vadgazdálkodás egén mindig felhőtlen volt az ég. A körülmények és a vadgazdálkodás együtt produkálta azt, amit ma történelemnek mondunk. Az apróvad helyzete a háborúig remek volt, az akkori sokparcellás, vegyszer és műtrágya nélküli gazdálkodással, amikor szinte mindent kézzel csináltak, beleértve az aratást is. A háború és az alatti kemény telek betettek ennek a “jóvilágnak”.

A háború után még egy ideig folytatódott az előbb említett módon való gazdálkodás, sőt a tsz-k szervezése után is egy ideig még mindig szinte vegyszermentes gazdálkodás folyt, többnyire lovakra alapozva. Ezen körülmények között, plusz az akkor még tekintéllyel bíró, színvonalas vadőri szolgálat felügyelete alatt ismét lábra kapott az apróvad, de nem érte el a háború előtti szintet.

Ehhez még hozzásegített, hogy egy ideig engedélyezett volt a tojáscsalival a mérgezés, ami jól visszaszorította a szarka és szürkevarjú állományt. Mivel sok volt az egyéb áldozat is, ideértve a vetési varjút is, leállították ezt (helyesen).

 

Amikor a tsz-k kezdtek gazdagodni, gépeket, műtrágyát venni, kezdődött el a környezeti stresszhatás, ami azóta is tart. Az apróvad csibéi, kivétel nélkül mind állati eredetű táplálékot kívánnak. Sok puhatestű élőlény, “bőrös” rovar már a szintetikus műtrágyát sem viseli el, nemhogy a gyomirtó szereket, meg a rovarirtókat, melynek használata általánossá vált a hetvenes években. Ekkor ért tetőpontjára a nagytáblásítás, mikor egybeszántották a dűlőket, felszámolták a tanyaudvarokat és az azokat övező “zöld” övezeteket, fasorok, tocsogók, nádfoltok tűntek el. A hagyományos szőlőket is vagy kivágták, vagy intenzifikálták. Innentől kezdve aztán az apróvad nem tudott megállni a lejtőn. Egy kis megtorpanás volt hanyatlásban a rendszerváltás után, mikor egyszerre sok lett az ugar, de ez csak átmeneti jelenség volt.

 

Ezen csúcsragadozó nélküli környezetben az őz és a vaddisznó is szabadon hódított meg olyan országrésznyi területeket, ahol korábban nem fordult elő. Olykor még az apróvad kárára is tolerált (sőt elősegített) terjedése további vadsűrűség növekedéséhez vezetett. Főleg a vaddisznó több előnnyel bírt az apróvaddal szemben, amely sehogy sem akarta megtalálni a helyét a megváltozott mezőgazdasági környezetben, s minden fejlesztési erőfeszítésre csalódással válaszolt. Ráadásul a vaddisznó immunis volt a kis ragadozókkal szemben, sőt az emelkedő kóbor kutya-macska populáció sem volt hatással rá. A vaddisznón sem volt semmi természetes szelekciós nyomás, amíg meg nem jelent az aranysakál. Senki sem merte volna megjósolni (sőt az ürülékvizsgálatok még mindig cáfolják), hogy az aranysakál észrevehető kárt tud okozni a vaddisznó szaporulatban a malacos kocák közismert agresszivitása és önfeláldozó magatartása miatt. Természetesen a többi vad, ideértve a többi nagyvadat is, még kevésbé felfegyverzett az aranysakállal szemben.

Az aranysakálnak több évtizedes természetes szelekcióra volt szüksége a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodáshoz, így a vadállománynak is évtizedekre lesz szüksége, hogy reagálni tudjon erre az új ragadozói nyomásra. Ennek lehetséges útjai az élőhely megválasztás, életmód módosulása, vagy egyszerű populáció csökkenés. Nyilvánvalóan, ha a vadszaporulat sűrűsége egy területegységre nézve egy kritikus szám alá csökken, az aranysakál abbahagyja az arra irányuló keresővadászatát, mert egyszerűen nem talál elég élelmet, s más fő táplálékforrás után kell nézzen. Kétségkívül ez az alternatíva nem valami vonzó a mai vadgazdálkodás szempontjából, ellentétben a természetes egyensúly híveinek véleményével. Ugyanakkor a status quo további fenntartása a jelenlegi jogszabályok és az anyagi erőforrások engedte lehetőségek, valamint a közvélemény toleranciáján belül, aligha lehetséges.

Mindenesetre úgy tűnik a vaddisznó és az őz síkvidéki diadalmenetének az anyatermészet fog megálljt parancsolni az aranysakál formájában. Az összes vadfaj közül talán a vaddisznó van abban a helyzetben, hogy leggyorsabban válaszoljon az új ragadozói nyomásra. A vaddisznó eleve agresszív állat (legveszélyesebb vadunk, s a ragadozás sem áll messze tőle), és kondába verődési hajlama további hathatós védelmet nyújthat még a párban, vagy falkában vadászó sakálokkal szemben is. Mivel az aranysakál opportunista ragadozó, nyilván hamar fel fog hagyni a veszélyes kondák aktív háborgatásával. A többi állat esetében, még az erős agancsú bikáknál is, kétséges az esély az önvédelemre, nem beszélve az agancsmentes, vagy barkás agancs időszakáról.

 

A mostani sakál populációrobbanás is nyilván lelassul, illetve leáll. A természetes ellenség-konkurencia a farkas lenne, de jobb, ha nem akarjuk még azt a gondot is a nyakunkba venni, lévén a prédaállat áldozat mennyisége valószínű nem csökkenne, mindegy, hogy a sakál, vagy a farkas fogja azokat meg. Egyelőre még nagy szerencséje a csülkös vadnak, hogy az enyhe és viszonylag hómentes telek a jellemzők, mivel a sakál kényelmesen elmegy a kemény havon, amin a csülkös vad beszakad. Ezt a verziót jobb, ha nem boncoljuk tovább, mert még ijesztőbb a kép.

Megjegyzem, hogy itt ahol számottevő farkas állomány van a coyote szerepe másodlagos marad. Mihelyt a farkasok visszaszorulnak, a coyote azonnal kitölti a helyét és átveszi a helyét a táplálékláncban.

 

Minden csúcsragadozó populációját a táplálékbőség és a betegségek, járványok tartják egyensúlyban. Ezen belül is van természetes ciklikusság, ami egyik előző tényezővel sem magyarázható, plusz a ragadozók sem mentesek az időjárás szélsőséges hatásai alól. Ennek megfelelően a ragadozók, így az aranysakál populáció szintje sem egy statikus valami, hanem folyton változik, ami nem feltétlenül tükre a mindenkori vadgazdálkodás szintjének.

Képtalálat a következőre: „aranysakál terítéken”

Mégis milyen kilátásai vannak a vadászoknak ebben az új helyzetben? Összehangolt ragadozógazdálkodás nélkül nyilván nem sok esélyünk van, lévén, hogy a sakálok nem ismernek vadászterület határokat, sem védett, vagy “kímélő” területeket. Egy-egy család nagy területeket képes lefogni, melyekhez ragaszkodik és meg is védi a konkurenciától évszaktól függő intenzitással. Ehhez azonban először a tudományos köröknek kell egyetértésre jutni, hogy az aranysakál végül is őshonos, vagy invazív faj az ország jelenlegi területén, aminek messzenyúló jogi- és gyakorlati kihatásai vannak.

 

Ezen felül a vadászoknak kellene némi étvágyat ébreszteni a sakálvadászat iránt. Megalapozni, felújítani valami trófeabírálati rendszert, mely további presztízst adna a sakálprémnek. Megállapítani, kidolgozni valami tolerálható sakál populáció sűrűséget, mely a természetes szelekciót is elvégzi érzékeny kártétel nélkül. A mesterséges szelekció ugyanis abszolút trófeaorientált, ami nem feltétlenül garantálja a legéletképesebb vadpopulációt, főleg ebben az új helyzetben. Ezért nem feltétlenül az aranysakál teljes kiirtása jelenti az optimumot, ami egyébként is valószínű keresztülvihetetlen lenne, s nemcsak technikai okok miatt.

Képtalálat a következőre: „aranysakál”

 

Mit jelent mindez? Hogy az elkényeztetett vadállomány a sok évtizedes ragadozóhiány után némi alkalmazkodásra kényszerül, ami a vadászok részéről is elkerülhetetlennek látszik, s ez nem feltétlenül és egyértelműen hátrányos. Szeretjük hangoztatni a vadászok természetszeretetét és tiszteletét, akkor most lássuk mit tudunk kezdeni ezzel a kétségkívül új és komplexebb csúcsragadozóval betetőzött természeti környezetben a vadpopulációval. Ezért az indító kérdést talán úgy lehetne átfogalmazni, ki kell-e egyáltalán irtani az aranysakált?

Szerző: Csincsa Tibor, Ontario, Kanada.

Fotók: Internet

Ha tetszett, oszd meg másokkal is: