Ősz lett. Hirtelen és váratlanul. Tegnap még feltűrt ingujjban sétálgattunk, ma meg már a kiskabátot keressük a szekrény mélyén. Hiába, az idő lépked, ballag a maga kitaposott, megszokott útján. Az erdőn is megváltozik minden: hűvös lesz, rövidülnek a nappalok, hamarabb mozdul a vad – bár a bőséges makktermésnek köszönhetően alig-alig látni disznót –, de a bikák még mondják a magukét. Róluk kellene írnom, mert ez most az ő idejük, de a változás kapcsán egy őzbak jár a fejemben.

vakvarjú vadászat

Van egy bak az Akácosi-les körül, öregedő, kezd már visszarakni – mondta a barátom egyszer réges-régen. – Neked szántam… – tette hozzá olyan mosollyal, amit csak a vadászok, mi több, az önzetlen vadászbarátok értenek.

Innentől kezdve sokat vadásztam a nevezett les környékén, éveken keresztül bújtam az erdőt, vártam, figyeltem, cserkeltem, de nem találkoztunk. Hol erre látták, hol arra, de felém soha nem terelte Szent Hubertusz. Volt úgy, hogy úgy ment át a nyiladékon, hogy látni ugyan láttam, de megfigyelni már nem tudtam. És volt úgy, hogy én érkeztem későn, vagy éppen ő távozott idejekorán. Hiába lopakodtam, sokszor kiszúrt és ilyenkor csak mérges, távolodó riasztásának felháborodása maradt velem azokon az estéken. Kellett ez a bak, de még csak nem is láttam. Nem tudtam meggusztálni agancsát, nem tudtam, hogy mire is vadászom valójában, de mégis görcsösen ragaszkodtam hozzá. Nem kellett más, sem bak, sem disznó. Ültem a lesen szakadó esőben, tűző napon és őrjöngő szélben, izzadtam és etettem magam a szúnyogokkal, mert rá vadásztam, mert rá akartam vadászni. Rengeteg vadat elengedtem miatta és az önmegtartóztatás és a mértékletesség tantárgyakból valódi leckéket vettem.

Teltek az évek és sokan találkoztak vele, sokan látták. Őket minden részletre kiterjedően kifaggattam, és már – talán – az agancsát is le tudtam volna rajzolni, annyira ismertem. Pedig nem is találkoztunk, bár egyszer ugyan megpillanthattam…

Csöndes nyáreleji este volt és a vaddisznókkal szerettem volna közeli kapcsolatba kerülni egy erdei szórón, nem messze a fent nevezett lestől. Élveztem a csendet, a virágzó akác semmihez sem fogható mámorító, bódító illatát. Telihold volt ugyan, de már pakoltam össze a cókmókomat, amikor – búcsúzóul – még egy pillantást vetettem a nyiladékra, mert mintha roppant volna az előbb valami.

És Ő ott állt.

Figyelt és hagyta, hogy megnézzem, bár nem sokat láttam belőle, de tudtam, hogy ő az. Majd harapott kettőt-hármat és szépen, kecsesen elsétált.

Játszott velem…

Mindig idő után jött, és mindig idő előtt távozott. Percre pontosan. Tudta, hogy rá vadászom, és pontosan tisztában volt a saját és mi több, az én határaimmal is. Harcoltunk, küzdöttünk egymással folyamatosan, ám az utolsó pillanatokban mindig én maradtam le, mindig nálam történt valami, ami meghiúsította azt, hogy a puska is megszólaljon.

Becsületes, tiszta módszerekkel „csatáztunk”.

Teltek múltak a napok, számolatlanul hullottak az idő végtelenjének soha meg nem telő zsákjába és eljött az a pillanat, amikor az én „Szellembakomat” már nem is akartam meglőni. A varázslat megvolt, a szenvedély hajtott ugyanúgy, de…

Mire vadásztam volna a későbbiekben? Mit vártam volna tavaszi hajnalokon és nyáresti alkonyattal? Mi hajtott volna az erdőre, mi rakott volna a tűzre vadászatért izzó lelkemben. Mentem utána, kerestem, de már nem akartam elejteni. Élveztem a játékot, az incselkedését, az óvatosságát és a gondolkodását. Teljesen megbékéltem ezzel a helyzettel, hiszen ez a bak már az enyém volt, mivel majd’ mindent tudtam róla. De lelőni már nem akartam.

Azután…

Éppen hogy csak kigördült velünk a terepjáró a vadászház udvaráról, amikor barátom beletaposott a fékbe.

– Ott egy bak… – mondta, és már állította is le a motort.

– Hol? – kérdeztem izgatottan, és a távcsővel már a szálast kutattam.

– Ott, jobbra.

A testet láttam, de az agancsot nem.

– Szállj ki, és ha jól áll, akkor lőheted – jött az utasítás.

Óvatosan megkerültem az autót és a vadászláztól felhevülten, a motorháztetőre támaszkodva már a céltávcsőben kerestem a bakot, amit meg is találtam, de csak a lapockájából láttam egy darabot.

– Lődd már, mert elugrik… Öreg, visszarakott…

De már dördült is a lövésem. És nem csak az erdő visszhangozta a durranást, hanem a fejemben is ekkor kezdett el pattogni a kimondott szó:

Öreg… Visszarakott…

Ő volt az!

És amint mellé léptem, abban a pillanatban valami megváltozott, valami megszűnt. Eltört a varázslat és valami véget ért, ami talán el sem kezdődött. Szomorúság lett úrrá rajtam, üresnek éreztem mindent. Nem tudtam örülni. Mert valami megváltozott, valami megszűnt.

És nem csak az erdőn.

(BoRi)

Ha tetszett, oszd meg másokkal is: