Érdekes a cím. Úgy vagyok vele – pláne, már amikor közeledik a hétvége –, hogy lassan már írni kellene a következő Vakvarjút. Ilyenkor mindig nagy a dilemma, hogy mit is kellene monitorba karcolni. Jót? Rosszat? Humorost? Szomorút? Mélylélektanit? Bevallom férfiasan, hogy sokszor fejtörést szokott okozni.

De örök igazság: a téma az utcán hever. Vagyis jelen esetben a ruhatisztítóban.

Történt ugyanis, hogy beadtam kedvenc vadászöltönyöm tisztítani. Vadásznapok, konferenciák, megbeszélések. Ideje volt már… Minden rendben ment mindaddig, míg érte nem mentem.

– Történt egy kis baj – mondja a hölgyemény, kinek kezeire és tudására bíztam a fent említett ruhaneműt.

És mielőtt bármit is szólhattam volna, egy aprócska nejlonzacskóból egy marék fekete megolvadt műanyagot öntött a markába, amely pont úgy nézett ki, mint a félig megcsócsált negró cukorka.

– Ez mi ez? – kérdeztem kissé félve, de már én is sejtettem: baj van.

– Ezek a zakó gombjai – rebegte kivörösödve és lesütött szemmel –, amelyek elolvadtak a tisztítás alatt.

– Jajj… – jött ki belőlem alig hallhatóan.

– Jajj… – mondtam ismét, de már kissé hangosabban és éreztem – ott hátul a tarkóm környékén –, hogy ha nem fogom vissza magam, akkor két dolog fog történni. Előbb leüvöltöm a hölgyeményt, majd agyvérzést kapok.

Ezt elkerülendő kibontottam a nejlonból a zakót – szemrevételezés céljából – és az ott feküdt előttem pucéron, gombtalanul.

A kedvenc öltönyöm…

Mint egy fogatlan oroszlán, mint egy nyugdíjba kényszerített tábornok, mint egy darab kutya alá való rongy. Gombok nélkül. Sírhatnékom támadt, pedig nem vagyok egy elérzékenyülős típus.

Mély levegő. Majd megint. És megint.

A hölgy még mindig lesütött szemmel állt és – fene azt az áldott jó szívemet – megsajnáltam.

– Most mi legyen? – kérdeztem.

– Sajnos a gombokért nem vállalunk felelősséget – mondta alig hallhatóan –, ki is van írva. És megerősítendő közlendőjét rá is mutat egy táblára.

Feszült a csend. A háttérben a centrifugák ütemes zsongása hallatszik, amelybe néha belefúj a bekapcsolva hagyott ipari vasaló. Mögöttünk járókelők jönnek mennek, mit sem törődve az én problémámmal és egy öreg bácsika is beállt mögém a sorba.

Ez így nem maradhat, hiszen nekem holnap meg kell jelennem. És ugye az mégsem járja, hogy gombtalanul menjek tárgyalni. Mert a gombok fontos dolgok. Összekapcsolnak bizonyos oldalakat, tartást adnak, biztonságot, kényelmet. Gombok nélkül úgy néznék ki, mint egy hajléktalan, vagy mint tehén tőgyén a gázálarc. Egy szó, mint száz, mást nem vehetek fel, hiszen az operába sem megyünk gumicsizmába és színházba sem járunk melegítőben.

Mint ahogyan a vadászatra is felöltözünk. Úgy, ahogyan illik, az alkalomnak megfelelően. Zöld vagy barna ruhába.

Tiszta ruhába. Szép ruhába.

Mert vadászni megyünk, nem pedig szenet lapátolni, vagy disznót ölni, kapálni, vagy éppen kukoricát törni. (Nem akarok most belemenni a terepmintás ancúgok divatos világába, meg a levetett katonai egyenruhák sakkjátszmájába, mert ez a hajó már elment. De azért halkan mégis megjegyzem: néha úgy néz ki egy-egy díszes vadászkompánia, mint valami radikális szabadcsapat, akik nem is vadászatra készülnek, hanem összehangolt támadásra. Mondjuk, nekik legalább van gombjuk.)

– Ha gondolja, akkor odaadom a „Vásárlók könyvét” – ránt vissza a jelenbe a mosodás.

– Attól lesznek gombok az öltönyömön? Lenne értelme? – kérdezem reménytelenül.

– Nem sok… – habogja Minarik Ede reinkarnációja – de ha tetszik hozni új gombokat, akkor délutánra felvarrom őket.

Beleegyezem – fene azt az áldott jó szívemet –, mert farmerba mégsem mehetek a holnapi megbeszélésre. Már csak magam miatt sem, hiszen leégne a bőr a képemről.

(BoRi)

Ha tetszett, oszd meg másokkal is: