Csend van. Megérkezett az este és olyan némaság járt a nyomában, mint a vasárnapi misék után az üres templomokban egy-egy álmos őszi délután. Nagy és nehéz lett a csend.

Ülök a lesen és indulnom kellene, de még nem akaródzik.

Vadat nem láttam, puska nem szólt, csak a madarak daloltak és hozzá az erdő adott halk kíséretet. Hol lágyan hullámzót, hol kedvesen andalgót, hol pedig csendesen susogót.

Szeretem ezt a csendet, szeretem az erdőt, a fákat, a bokrokat. Irigylem bölcsességüket, szépségüket vagy éppen terebélyes megjelenésüket. Ha kell, árnyékot adnak, fáradt vándornak támaszt, csendességet. Levegőt, párát, szemnek nyugalmat, szobának meleget, vadnak élelmet, védelmet, menedéket.

Életet. Még holtukban is…

És mindezért nem kérnek semmit, csak némi törődést, odafigyelést. De talán még azt sem… Némán dőlnek el, ha kell, tűrik, hogy „civilizált” emberek mementóként véssék oldalukra pillanatnyi szerelmük mámorját, és ha tudnának szólni, akkor sem szólnának. Bölcsebbek annál. Tudják miért születtek, mi a dolguk és mi lesz a sorsuk. Csendben élnek, majd meghalnak. Délcegen állják az idő próbáit, pergő leveleik csendesen mérik a végtelen múlását és, ha elérkezik a pillanat, akkor… Ám az igazán öreg fák állva halnak meg.

Nagy és nehéz ez a csend.

Indulnom kellene, de még nem megyek. Hallgatom az izzó és mély némaságot, melybe egy-egy roppanás, koppanás vegyül. Valahol nem messze ág reccsen, és talán disznó vagy szarvas közeleg. Mindegy, jöjjenek csak békességgel.

Apró neszek, lágy avarzörgés és koraőszi hűvöskés szellő szegődnek társamul. Felnézek mellőlük a felhős égre, ahol hatalmas felhők utaznak – ki tudja hová –, egykedvű tempóban, megtalálom a holdat, melynek szép formája, fehér fénye megvilágítja a sejtelmes éjszakát. A fák koronái néha megmozdulnak, hol erre, hol arra, hisz a szél kínálta keringő elől nem térhetnek ki. Levelek integetnek fel az égre és vajon tudják, hogy lassan eljön az ő idejük is? Vajon tudják, hogy életük könyvében új fejezet kezdődik, és máshol, másképp lesz rájuk szükség?

Tudják. Biztos vagyok benne, hogy tudják.

Egy bagoly suhan el felettem és amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen ment. Éjjeli lepkék járják esti táncukat, látszólag gondtalan életük lassan véget ér, hiszen jön a hideg, a fagy, a tél. Megváltozik minden.

Nagy, nehéz ez a csend és indulnom kellene, de nem akarok. Még nem akarok…

(BoRi)

Ha tetszett, oszd meg másokkal is: