Ha majd kiszállunk, akkor gyorsan összeszedjük a cókmókot, csendben becsukjuk a kocsit és felballagunk az Agyagoskúti gerincre – suttogom már most fiamnak, pedig még gurul alattunk az autó.

Ő csak bólint, hiszen – bár még csak tízéves – tudja a dolgát. Tudja, hogy csendben kell lenni, hogy feleslegesen nem zajongunk, tudja, hogy nem szemetelünk, nem cibáljuk a fák ágait, és hogy nem karcoljuk az öreg bükk oldalába, hogy „Szeretlek Zora”. Csak akkor beszélünk, ha kell, akkor is csak csendben, suttogva. Tudja, hogy mi a rend az erdőn.

Mert megtanulta.

Lassan félreállok, kiszállunk, a hátamra lódítom a zsákot, vállamra kanyarítom a puskát és épp csuknám be az ajtót, amikor megjelenik az első. Tisztes távolból méreget, morog, és láthatóan nem tud hova tenni. Ekkor jelenik meg a másik… Ő már nem sokat totojázik, egyből felénk ront, miközben ugat veszettül. A két „terrorista” egy vizsla és egy puli.

Hirtelenjében azt sem tudom, hogy mit kezdjek velük… Mindenesetre a gyereket egy mozdulattal magam mögé tolom, majd „Csita! Ungava!” kiálltással és erőteljes hadonászással megállásra késztetem a két ebet.

Meglepődnek, de én is. Pár méterre tőlünk megtorpannak és morognak, ugatnak. Veszettül…

Most mit csináljak? Féltem a gyereket, aki távcsövét szorongatva ki-ki kandikál mögülem és tudom, hogy ez az állapot nem sokáig tartható. Az is látszik, hogy a két „ragadozó” ismeri az embert. Jól ápoltak, nyakörv van rajtuk és csak csinálják a fesztivált.

Most mit csináljak?

A falu vagy öt kilométer minden irányba, lépni nem tudok, mert azonnal nekem ugranak… Úgyhogy csak nézzük egymást, hosszú másodpercekig.

Ám, mint minden, ez a helyzet is megoldódik. Méghozzá egy kocogó hölgyemény tempós érkezésével. Fülében fülhallgató, fején homlokpánt, derekán kulacs és mindehhez hosszú fekete haj és szterccs ruha párosul.

A két méregzsák megnyugszik és én elengedem a gyereket.

– Padlizsán, Karfiol! Ide hozzám! – csattan a parancs, de a két jólnevelt meg sem hallja, csak arrébb lépnek és belepisálnak a bokorba.

– Csókolom – próbálok barátkozni, de legszívesebben felpofoznám.

– Nem bántanak… – mondja a hölgy gyermeki egyszerűséggel és két térdére támaszkodva kifújja magát.

– Nem úgy tűnt, de…

– Nincs magánál víz? – kérdezi szavamba vágva – Mert az enyém elfogyott, megitták a kutyák.

– Nincs, víz nincs – válaszolom, és azt gondolom, hogy itt kiabálás lesz. Méghozzá nem is kicsi.

A hölgy – hosszú fekete hajjal és üres kulaccsal – érzi, hogy valami nem stimmel, mert…

– Valami baj van talán? – csodálkozik.

– Póráz? Tudja, amivel féken lehet tartani a dögöket… Az nincs magánál?

– Nem szoktam hozni, mert zavar a futásban – és megtörli izzadt homlokát.

– Nem is a magáéra gondoltam, hanem a két haszontalanéra – mutatok a kutyákra, akik már a gyerekkel játszanak.

– Nem kell, minek? – kérdezi és látom rajta, hogy valóban nem tudja.

Lehiggadok és belekezdek egy olyan magyarázatba, hogy falkaszellem, ragadozók, elszaladnak a vad után, kergetik, űzik, mi több, megölik, éppen ezért, akár le is lőhetik őket, nem mennek haza soha többet és a többi és a többi… De a legfontosabb – nyomatékosítom -, hogy előírja a törvény. Meg, hogy ez a rend. Az erdő rendje.

Szólni ugyan nem szól, de látom, hogy megérti.

Kibújok a hátizsákból és a nem is olyan régen eltett vadhúzó kötelemet (úgysem ért egy hajítófát sem) előkotrom a zsák egyik oldalzsebéből.

– Ezt kösse rájuk és legközelebb ne induljon el póráz nélkül…

És miután Padlizsán és Karfiol fel lett kantározva lassú ügetésben eltűntek – a hölggyel együtt – az erdei út hosszú kacskaringójának véges végtelenjében.

(BoRi)

 

A hajónaplónak:

Ha mondjuk nálam – tegyük fel a kocsiban – a rend éber őrei találnának egy olyan kaliberű lőszert, ami nincs a fegyvertartásimban, akkor a következő retorziók elé néznék: megmotoznak (különös tekintettel a testüregekre), rám bizonyítják a Kennedy-gyilkosságot és hogy Soros György atyai jóbarátom, mi több, a testvérem. Felnégyelnek, párhuzamot vonnak köztem és az al-kaida között, majd rabosítanak és síkosító nélkül megszexualizálnak. Ellenben, ha a történetben szereplő hölgyike (és a kutyulik, nevezett Padlizsán és Karfiol) szembe futna a „szolgálunkésvédünk” prominens tagjaival, akkor maximum az mozgatná meg a fantáziájukat, hogy a hölgy milyen futóművel és/vagy lökhárítóval rendelkezik. Azt hogy a két Canis Lupus Familiarison nincs póráz, az fel sem tűnne nekik. Pedig…

Ha tetszett, oszd meg másokkal is: