A kopótartás a nemesi életvitel velejárója volt. Nem igen akadt magyar nemesi udvartartás ahol ne tartottak volna magyar kopókat.

Keresztúrszéki-Vadűző Ármány of Siculus / Fotó: Tőkés Lóránt

Ugyanebben az időben e nemesi kiváltságot törvény is szabályozta, amely kimondta: „1802. 24. törvénycikkely a vadászatról és madarászatról.

1. Mind a parasztoknak, mind pedig azoknak, kiknek a vadászat az 1729. 22. t. cz. által tiltva volt kopó és vizsla kutyá­kat tartani, vadászni vagy mindazon madár nemekre, mellyek a fentmondott törvényczikkelyben elősoroltatnak, és fajdtyukokra sem­miféle módon madarászatot űzni innentúl sem lészen szabad.”Az erdélyi Wersaillesként emlegetett Bonchidáról[1] és kopóiról így emlékszik a híres történész: „Bonczidán 10 holdas park ősi fákkal. Kapu van, de nem azért, hogy betegyék. Éjjel, nappal nyitva, hátha vendég érkezik. Elérohannak a kopók, aga­rak, nézik hozott-e puskát.”[2] Ezen kopóknak külön kopókonyhákban főztek, pecérek vezették a hajtásokban. Több napos vadászatok esetén az eledelüket külön szállították.  „Erdélyben a múlt század utóján és a jelen század két első évtizedén a mívelödést és finomabb ízlést a ménes nagyobb vagy kisebb száma, […] továbbá a vadászfegyverek, karvalyok, sólymok, kopók, agarak és ezek mellett a szükséges peczérek száma – határozá. A nemes urak peczérjeiket kirekesztöleg czigány jobbágyaik közül választották, még pedig jelentékeny számmal.”[3]

„ A peczérek kötelessége volt a vadászaton a hajtást vezényelni s kitartóan kürtölni; nyulászaton a kopókat az elvesztett vadnyomról visszakiáltani s útba igazítani, esténként a kopókat egybekürtölní s megétetni; agarászaton pár agárral lest állva, ezeket a kibukkanó vadra alkalom szerint eszélyesen bocsátani s azután lélekszakadtában mindaddig nyargalni, míg a bármilly távolságra elütött vadat az agarak szájától mentesíthették. B. Bornemisza József, korának legszenvedélyesebb vadásza, 60 kopó, 20 pár agár s 12 kürtössel rendre bebarangolá a vécsi[4], görgényi és fancsali[5] bérczeket; úgy a mezőségi lapályokat, tavakat.[…] Tábori sátrokkal, étellel, itallal megrakott társzekerek kisérték a vadászok és kopók eledelét tíz rőt szamár czipelte; útjában erdőt, tövist, bozótot felkutatott.”[6]

De nem csak Bornemissza Józsefnek volt 60 kopóból álló falkája, hanem maga I. Apafi Mihály fejedelem (1632–1690) is 83 kopóval, 54 vizslával és 125 agárral büszkélkedhetett. Létszámukat falkákban lehet mérni, csak a tűzi fegyverek szélesebb elterjedésével csökken egyedszámuk, de még így is hasznos segítőtársaik maradnak a vadászat kedvelőinek.

A Czibles[7] bérczein a nagyobbszerü vadászatokat, mellyek a közelebbi időkben annyira látogatottakká lőnek, boldogult atyám kezdette volt rendezni e század két első évtizedén. Mint megyei tiszt fontos elfoglaltatásai közt is időt szakasztott őszönként a kártékony vadakra nagyszerű hajtóvadászatokat tartani. 150 lövész, 300 hajtó, 6 kürtös 30-40 kopóval: egyhuzomban öt-hat napig. A vadászatot kedvelő megyei urakat jó előre felszólította és a kik nagyon számosan meg is szoktak volt jelenni. Egy illy hajtóvadászatán rendesen elhullott 2-3 medve, ugyanannyi vaddisznó, 8-10 farkas, 20-25 róka, 4-5 vadmacska, 2-3 nyest, 30-40 őz.”

De milyenek is voltak ezek a kopók, amelyekkel eleink vadásztak? A leírásokból és a kevés fennmaradt ábrázolás (festmények, rajzok, képek) szerint a színük fekete-cser, sárga, vörös fehér jeggyel. Méretük középnagy, de voltak vidékek ahol az alacsonyabb változatot kedvelték. Nevezték magyar kopónak, erdei kopónak, osztrák kopónak, erdélyi kopónak, mezei kopónak, fekete kopónak. Lényeges megemlíteni, hogy a 20. századig csak kétféle kopót különböztettek meg a Kárpát medencében: falkakopót (sinkorán[8]) és hajtó kopót.

„[…] mert hogy valaha tartattak hazánkban zaklató falkák, arról meggyőzött bennünket b.Wenckheim Bélától a „Vadászalbumban” múlt évben megjelent czikk, mellyben e jeles sportsman vissza vezette még egyszer emlékezetét azon pályára, hol egykoron olly szeplőtlen jellemmel s hazafiúi buzgalommal működött, s megmutatta boldog emlékezetű „Corpus Jurisunkból”, hogy az 1729 : 22 törv. czikkben eltiltott sincoran (chien-courant) kutyák nem más mint zaklató falkák lehettek. […] Tétettek helyenként arra nézve is kísérletek, valljon nem lehetne-e fegyver alá hajtó magyar kopóinkat zaklató vadászatra használni?De tudtomra mindenütt alkalmatlanoknak találtattak. Innen ama kérdés merül fel: ha már bizonyos, hogy az angol kopó zaklató vadászatra jobb a magyarnál, nem volna-e az jobb lövés alá hajtásra is emennél?”[9]

„A múlt őszön egy felföldi jó barátom s szenvedélyes lövővadász kerülvén síkságunkra, itt Thomboynak[10] bravourjaival megismerkedett; de különben is a nemes testalkotás feltűnvén neki, azt előbbi tulajdonosától átvette s magával olly czélból vitte el, hogy véle részint lövő vadászatban, részint magyar kopókkal keresztezésre nézve kísérletet tegyen.”[11]

„Mennyire szoritassék a vadászebek tarthatásának joga, ezúttal meghatározni nem kívánjuk. Sem az, hogy Verbőcziként „sinkoránkutyát nem nemesnek tartani nem szabad” nem kivánatunk…”[12]

Erdei kopók – mint harrierek! Tisztelt szerkesztő ur! Ha megengedi becses lapjába én is helyet foglalok pár sorral, s mult heti vadászatainkról tudósítom. A november elején beállott fagy és havazás mint másutt ugy itten is teljesen véget vetni látszott ez idényben falka-vadászatainknak, s nem is remélve egy jobb jövőben, falkánk telelés végett, br. Wesselényi Béla zsibói uradalmába vitetett. Így aztán magunkra maradva, midőn a szép idők ismét visszatértek, jöttünk a gondolatra, hogy magyar kopókkal tegyünk kísérletet, mely próba valóban igen sikerültnek bizonyult.”[13]

“Tiszt. Szerk.ur! A Vadász és Versenylap mult évi dec. 27-ki számában Kolozsvárról közölt, erdei kopóknak falkában használtatásához hasonló kis eseményről tudósíthatom. Van nekem 5 coupliból álló falkácskám, tiszta vérű magyar kopók, és fele részben saját nevelésem, melyeket eddig csak fegyverreli vadászatra használtam.” [14]

„…a kopók egy 1892-ben megjelent vadászati könyv[15] szerint „általában középnagyságú, fekete szőrrel és vörösbarna jelekkel ellátott ebek, melyeknek feje erős, orra és füle pedig rövid. Némelyek által osztrák kopónak is neveztetnek.”[16]

 „…gr. A. A. a kimerült tapsifülest látta még megbukni, de egy arra vadászó magyar kopó más nyulat hajtván a falkaközé, vitézünk miután egy magyar mértföldnél többet futott, megmenekült.”[17]

 „…Paget János[18] a sport e nemét megismertetni és szokásba hozni kivánván, legelőbb is tapasztalatilag bizonyítá be annak lehetőségét. Összeszedett ugyanis néhány erdélyi kopót s azokkal a legnagyobb türelemmel és valóságos angol kitartással addig bajolt, hogy azokkal boldogulni lehetett.”[19]

 „…Kb. 40-50 évvel ezelőtt a Levantéval[20] való kereskedelem során kerültek az országba idegen kutyák, de ezek nem állták ki a próbát a már megszilárdult, erdélyi kopónak nevezett fajtával szemben. A mi kopóink egész Erdélyben elterjedtek. Mind az úgynevezett városi úrvadászok, mind a köznép jelenleg is használja őket. Különösen jó kopókat találhatunk az ország legnagyobb részét kitevő erdős, hegyes részein. Kutyáinkat röviden „Jagdhund”[21]-nak, vagy „Brackierer[22]”-nek, ritkábban „Bracke[23]”-nak nevezik. A magyarok – székelyek, csíkiak, hunyadiak, stb… – „kopó”-nak hivják, a románok innen vették át a „kápou”[24] elnevezést. A szászok szintén a „Jochthangd” (Jagdhund), „Kapo” vagy „Kopó” nevet használják leginkább. Ez utóbbiak a körülöttük élő székelyektől és románoktól származnak.”[25]

„Nálunk ismeretes még az úgynevezett lengyel kopó is, mely hosszabb és sűrűbb szőrű, kitartóbb. Mások megkülönböztetnek mezei és erdei kopókat. A mezei kopónak színe többnyire rozsdabarna, de fehér és sárgafoltos példányai is akadnak. Az erdei kopó nála jóval kisebb, de szebb megjelenésű. Leginkább ez előbbitől rövidebb szőre és fehér foltjai különböztetik meg.”[26]

„Fiatal koromban kopós vadász is voltam s már gyerekkorban vaddisznós kopók vettek körül, még pedig nem akármilyenek, hanem az egész Felvidéken[27] híresek. Ezek a kopók feketék voltak, lábuk a combukig barnák, pofájuk is barna és a hasaljuk ugyancsak barna volt. Volt köztük erős csontozatú és filigrán kistestű is, általában azonban közepes nagyságú és csöppet sem nehézkes, lompos, hanem fürge, könnyed járású és mozgású kutyák voltak. Hogy aztán magyar, erdélyi, vagy milyen eredetűk voltak-e, azt bizony nem tudom, akkor nem is törődtek gazdáik ezzel, csak azt keresték, hogy jó fogós, kitartó, bátor hajtó kutyák legyenek, amelyek egy két disznóvágástól nem ijednek meg, hanem ha bevarrták sebeiket, rövidesen annál dühösebben támadják a vaddisznót….”[28]

Siculus Alma “Tisza”. Joó Erika fényképe

A 19. század előtt ezen őshonos kopónkat kizárólag gyalogos vagy lovas hajtóvadászatokon használták. Ezen vadászati mód különbözött a nyugat-európai 5o-6o kopóval való falkakopózástól, ahol a fő cél leginkább a kopók utáni tereplovaglás.

A keleti vadászhagyományokban gyökerező magyar kopózás azonban jóval kevesebb kopóval történt és a cél a vad megtalálása, jelzése és a vadász felé való hajtása volt. Az 1892-es vadászati könyv a következőképpen tárja elénk ezt a fajta kopómunkát: „A kopó finom szaglásával a vadat nagy szorgalommal keresi, s mihelyt friss nyomra akad, elnyiffantja magát, azaz különös szakadozott hangon inkább vonyít, mint csahol, s a vadat felverve hajtja. Míg a friss nyom szimatján halad, szakadatlanul csahol. Amikor a menekülő vad cselt vet, tehát a nyomon kétszer-háromszor vissza és ismét előre fut, majd hatalmas ugrásokkal más irányban igyekszik menekülni, akkor az őt üldöző kopó elhallgat mindaddig, míg az ismét a vad nyomára akad, s a hajtás, így a csaholás ismét folytatódik.”

[1] Bonchida. Község Erdélyben, Szolnok-Doboka vm. (ma Románia)

[2] Kőváry László: A millennium századában Erdélyben kihalt főúri családok s visszaemlékezés végső sarjai szereplésére.19o1

[3] Újfalvi Sándor – Az erdélyi régibb és közelebbi vadászatok és vadak. Újfalvi Sándor öreg vadásztól 1854. évben.

[4] Marosvécs, község Erdélyben Maros-Torda vm. (ma Románia)

[5] Székelyfancsal, község Erdélyben Udvarhely vm. (ma Románia)

[6] Uo.

[7] Cibles vagy Széples hegység a Keleti Kárpátokban.

[8] Sinkorán. A francia chien-courant (ejtsd sin-kourán) szóból, ami falkakopót jelent.

[9] Thomboy (Angol kopó lővadászaton) in. Vadász és Versenylap 1858

[10] Thomboy, hires importált angol falkakopó az 185o-es években.

[11] Uo.

[12] Uo.

[13] Vadász és Versenylap 1876.

[14] Vadász és Versenylap 1877

[15] Bölcsházai Bélházy Jenő: A vadászati ismeretek kézikönyve 1892

[16] Tóth Zsigmond: Kopók hajdanán 2o11 in. www.kutya.hu

[17] Vadász és Versenylap 1858

[18] John Paget (18o8-1892) angol származású nemes, aki miután feleségül vette Wesselényi Polixéniát Erdélyben telepedik le.

[19] Vadász és Versenylap 1905. január 1.

[20] Történeti földrajzi régió, amely az itáliai félszigettől keletre eső Földközi tengeri térséget jelöli (Görög partvidék, Szíria, Libanon, Izrael, Palesztina, Jordánia, Egyiptom).

[21] Vadászkutya

[22] Kopózó

[23] Kopó

[24] A magyar kopó szó román megfelelője: căpău (ejtsd: kápou)

[25] Czynk Ede: Az erdélyi kopó. in. Waldmannsheil! 1901 (post mortem)

[26] Tóth Zsigmond: Kopók hajdanán 2o11

[27] Történelmi eredetű magyar tájnév, amely ma Szlovákia déli, magyarok lakta részének felel meg

[28] Vadászújság, 1942. október 5.

Szerző: Tőkés Lóránt, Siculus Erdélyi Kopó Kennel

Forrás: Erdély.ma

Ha tetszett, oszd meg másokkal is: