Reggeli idill a héven. A szerelvény halk morajlása és a langyos, meleget ígérő nyári szellő járja be a kocsi belsejét. Utasok itt és ott.

Foghíjas ülések várják a munkába, strandra, vagy akárhová „vágyókat”, én meg azt, hogy elinduljunk már végre valahára. De még várakozunk. Eközben egykedvűen nézegetem az örvös galambokat, akik itt rosszalkodnak az ablakom mellett. Jönnek, mennek látszólag teljes nyugalomban. Szépek. Az egyikük megül a közeli ágon, míg másikuk a zsenge gyepen keresgél. Folyamatosan szemmel tartják egymást, és amint valamelyikőjük felrebben, a másik azonnal követi. Nagy köztük az összhang, érzik egymást. Ekkor megszólal a telefon valakinél a szerelvényben és én újra a vagonban találom magam. Egy éltesebb korú hölgy veszi fel:

Te vagy az Jolikám?

És egyből egy történet, egy beszélgetés részesei leszünk. Akár akarjuk, akár nem.

Megtudhatjuk, hogy hogy vannak az unokák, mennyit kellett várni az sztk-ban, és hogy Géza bácsi egészségi állapota nem sokat javult, bár az italozást még nem hagyta abba, de hát mindig is ilyen volt…

Élvezem a helyzetet.

Már éppen az almáspite receptjét próbálnám memorizálni, amikor megszólal az „ajtók záródnak” jelzés és elhagyjuk az állomás világát. Nagy döccenéssel indulunk. Sajnálom, mert ettem volna egy jó almáspitét.

Majd utasok szállnak fel és le, beindul az anyagcsere a héven.

Jónéhány megállóval később egy fiatal leányzó pattan fel közepes termetű kutyájával. Az eben hám, nyakörv és még egy sál is van. – Biztosan fáj a torka – jut azonnal eszembe, de azután csak elnevetem magam (persze csak magamban). A lány lekuporodik a jószág mellé és kinyitva hátizsákját egy zörgő zacskót vesz elő. Kisvártatva az is kiderül, hogy a stanicliban egy péksütemény, nevezetesen egy kakaós csiga lapult ezidáig.

A kutya – ösztöneinek engedelmeskedve – azonnal rászegezi tekintetét, és még a pofáját is megnyalja. Tudja mi fog következni.

A leányzó elkezdi majszolgatni a tekercset, és a jólnevelt eb – Zokni névre keresztelt – már két lábbal a hölgy ölében van. Akarja a jussát, a nőszemély pedig nem tiltakozik. Olyannyira nem, hogy közösen megreggeliznek, szájuk olykor összeér a nagy falatozásban, mondhatni egy tálból cseresznyéznek. Szájból szájba etetik egymást, mint a turbékoló galambok. Az utazó közönség – látván a harmonikus idillt – bájologva mosolyog, repes a pillanat, szárnyal a fíling…

Képtalálat a következőre: „dog eating with girl”

Csak én grimaszolok értetlenül, hiszen lehet, hogy a Zokni névre keresztelt pár pillanattal ezelőtt a saját tökeit nyalogatta, vagy egyéb, más hasznos rózsaszínű testrészét vagy nyílását tette tisztába. De hát, ne akadjunk fel mindenen, hiszen ízlések és pofonok…

Inkább kibámulok az ablakon, keresem az örvösöket, és szinte biztos vagyok benne, hogy a kutyussal szimbiózisban élő leányzó, tegnap este tuti, hogy lebaltázta a barátját, hogy miért nem borotválkozott meg az esti hancúr előtt, hiszen annyira a szúr és piros lesz tőle az ő érzékeny bőre. Gondolom Zokni kutyus akkor is jelen volt.

(BoRi)

Ha tetszett, oszd meg másokkal is: