A székelyszáldobosi vadásztechnikus, Román Richárd télen-nyáron, az év minden napján járja az erdőt, végzi feladatát erdészként, vadőrként, vadászként Erdővidék erdeiben, és ezt teszi szívvel-lélekkel. Elkísértük őt már vadetetésre, vadlesre, őzbakvadászatra, cserkelésre, bepillantottunk a vadőr mindennapi munkájában. Most arra volt kíváncsi a Székely Hírmondó, hogy az, aki nagyragadozók között nőtt fel, miként áll az apróvad vadászata terén.

Az erdélyi vadonból a susogó nádak világába.

– Gyerekkoromban és most is folyamatosan olvasom nagy va­dász­íróink könyveit – mondja Richárd. – Olvasni nem nagyon szeretek egyebet, de ezek a könyvek másak. Ezek azok, amiket nem tudok csak úgy letenni, olvasásuk közben arra ébredek, hogy elzsibbadt a nyakam. Széchenyi Zsigmond, Fekete István, Maderspach Viktor, Kittenberger Kálmán, Wass Albert… A nevük hallatán is felcsillan a szemem, és lelki szemeim előtt vadászjeleneteket látok. Sokszor úgy gondoltam, ők se másabb emberek, mint én, csak máskor és máshol születtek, és anyagi helyzetük lehetővé tette azt, amit én nem tudnék magamnak megengedni.

 

Képtalálat a következőre: „maderspach viktor”

 

– Pedig gyerekkorukban ők is olyanok voltak, mint ön…
– Igen, ők is parittyával, általuk készített íjjal, kutyákkal, majd légpuskával kezdték e nemes szenvedélyt. Könyveiket olvasva szinte magamra ismerek néha. Kisebb koromban inkább a nagyvadvadászatok elmesélései, leírásai fogtak meg jobban, azok közelebb álltak hozzám, de sokszor ámulattal olvastam a Nagy-Magyarország területein történő nagy terítékes apróvadvadászatokról, pl. arról, hogy a legendás Tótmegyerben hogyan tudott húsz vadásznap alatt évi átlagban 30 ezer apróvadat lőni alig pár vadász. Szinte felfoghatatlan!

“Minden magyar-székely vadász álma Nagy-Magyarország területét bejárni, azon vadászni”

– Manapság más a helyzet.
– Nagyon más! Minél többet olvastam, annál jobban megtetszett az apróvad vadászata is, sokszor annyira beleéltem magam, hogy szinte hallottam a szobámban a szalonka pisszegését, a fácánkakas kakatolását, a V-alakban elhúzó vadlibák gágogását, a vízbe rakétaszerűen becsapódó vadkacsák csobbanását, a vizslák által megfogott nyulak sírását. Olyan szépen le volt írva az általam nem ismert vízi világ, hogy szinte magam előtt láttam. Szerintem minden magyar-székely vadász álma Nagy-Magyarország területét bejárni, azon vadászni, elejteni egy-egy példányt az ott élő vadból. Ez nem adatik meg mindenkinek, itt is, mint mindenhol, a pénz nagy úr.

Képtalálat a következőre: „erdély vadászat”

 

– Beteljesült-e a gyerekkori álom?
– Először Magyarországon, Zemplénben, egy vadászbarátom által bérelt területre léphettem puskával a vállamon. El sem tudom mondani, mekkora öröm volt számomra, gyerekkori álmom vált valóra. A mieinkhez hasonló dimbes-dombos, tölgyes, bükkös, fenyves völgyeket járhattam, otthon éreztem magam. A vadbőségről nem is beszélve! Kezdtem megérteni, hogyan tudnak akkora terítékű vaddisznóhajtásokat rendezni, hogyan kerül puskavégre annyi kapitális gímszarvas, muflon, őzbak. Ott nincsenek nagyragadozók, ott minden más, mint itthon.

Fácánkakatolás

– Miket sikerült lőni akkor?
– Őzbakot, szarvas tarvadat, muflont, kost. Az ott szerzett élmények-tapasztalatok még mindig olyan élénken élnek bennem, mintha tegnap történtek volna, pedig eltelt azóta pár év. Harminc napon át jártam a dombot-völgyet, enni, aludni mentem csak a vadászházhoz! Egy hét kellett, amíg felfogtam, én vagyok a tápláléklánc csúcsán, nem kell tartani a nagyragadozóktól, főképp medvéktől! De minden reggel fura hang ütötte meg a fülem: fácánkakatolás. Legalábbis az olvasmányaim alapján úgy véltem, hogy az. Ébredés előtti mámorban apróvadterítékeket láttam, boldog embereket, jó volt az a társaság…

– Aztán következett a magyarországi kapcsolat.
– Egy nap a vadászcsoportunk akkori elnöke, Benkő Lehel bejelentette, testvérkapcsolatot szeretne létesíteni egy anyaországi vadászcsoporttal. Nem sok időre rá létre is jött a kapcsolat a Csanytelek és Térsége Földtulajdonosi Vadásztársasággal. Ahogy a közmondás tartja: zsák a foltját megtalálja! Itt is úgy alakult, válogatni sem tudtunk volna jobb embereket, már első perctől talált a szó, mind munkás, rendes, becsületes és igazi vadászemberekkel hozott össze a sors, akik ottlétünk alatt mindent megtesznek, hogy élményekkel gazdagítsák életünket. Itthon mi is mindig próbáljuk viszonozni vendégszeretetüket. Náluk a hajnal 4 órai kelés és éjfél körüli lefekvés teszi izgalmassá a kalandot, reggel libahúzásra indulunk, utána egy nap nyúl-, egy nap fácánvadászat következik, esténként, a vacsora előtt kacsahúzással zárjuk a vadásznapot. Ittlétükkor kétnapos vaddisznóhajtáson vesznek részt, és nálunk sem halt még senki étlen-szomjan!

Képtalálat a következőre: „fácán”

– Elmesélné, hogyan zajlik egy ottani libavadászat?
– A nád, a hatalmas tavak, a nagy mezőgazdasági kultúrák birodalmában minden olyan, ahogy a nagykönyvben meg volt írva: libák V-alakban, kakatoló fácánok, hápogó kacsák! Már jóval napkelte előtt kimegyünk a nádas tavak szélére, ahol rendszerint libák ezrei szállnak fel a tóról, indulnak nappali táplálkozóhelyükre. Felhőszerű sokaság emelkedik és kavarog felettünk, s egyre csak jönnek, jönnek… Egy gödörlesben bújunk meg, a helyi vadász műlibákat helyez ki körülöttünk, majd ő is bebújik mellénk, előveszi a libahívó sípját, és elkezd gágogni. Fekete felhőnyi liba kavarog felettünk, a köd gyakori, ami valamelyest előnyös számunkra. A libák alább ereszkednek, hogy láthassák, a vetés felett vannak-e már. Mozdulatlanul kell kuporogni a gödörben, arccal lefelé, mert azt is könnyen kiszúrja, meglátja a liba, ami nem a tájba illő. Elképesztően jó a látásuk, amit sosem gondoltam volna, hiszen nem is ragadozó madarak. Amikor pár csapat lőtávolba kerül, kisebb-nagyobb sikerrel próbálunk lőni belőlük. A kacsák ilyenkor térnek vissza a törökbúzatarlókról, fütyülő gyorsasággal suhannak el és csapódnak a vízre; őket nem bántjuk, a libán van a hangsúly. Éjjel a libák vannak a vízen, nappal a kacsák, így a folyamatos mozgástól nem fagynak be a tavak olyan könnyen. Sok hasznos információt megtanul az ember ilyen helyzetben. A lőszer pedig egyre fogy, liba alig esik, hiszen nem vagyunk otthon a repülő vad vadászatában, vagy az is lehet, golyóálló mellényben védekeznek a székely vadászok ellen, mert szinte hallani, hogy csak úgy pörög le a sörét a kemény tollazatról. De itt sem a teríték a fontos, hanem maga az élmény, és hogy kint lehetünk egy számunkra új, csodás világban.

Terítéken

– Ha már apróvadvadászat, még mi kerül ilyenkor terítékre?
– Általában reggeli után, melyet mindig kint a vadászterületen fogyasztunk el (egy kis asztalkát körbeállva csipeget mindenki a finomabbnál finomabb dolgokból), következik a nyúlvadászat. Ebben már jobban remekel csapatunk, néhány lövésünk olyan jól sikerül, hogy a helyiek hangos szóval jelzik, épp úgy örülnek, mint mi. Engem inkább a vizslák munkája, ami lenyűgöz, sokszor annyira elmerülök csodálásukban, hogy észre sem veszem a nyulat felugrani. Ilyenkor a vendéglátóink kiáltása térít magamhoz, hogy „lőjed már, ezt meg kellett volna fognod”. Ebéd után ismét kacsahúzásra megyünk, itt is esik pár gácsér, melyek a lenyugvó nap sugaraiban sok színben pompáznak. Másnap újra libahúzás, majd fácánvadászat következik. Itt egyaránt van nevelt és vadfácán a hajtásokban, és mindig felhívják a figyelmünket, hogy „csak a kakas lőhető”. A parancs szigorú! Ez is felejthetetlen élmény, szép számban esik fácán. Az első pár fácán felrebbenésénél kétségekkel sütöttük el a fegyvert, nehéz volt különbséget tennünk a tojó és kakas között, de ez csak idő kérdése. Itt is az olvasottak jutnak eszembe, a nagy terítékes fácánvadászatok, ahol akár több ezer fácánt is lőttek naponta, de mi nagyon elégedettek voltunk a szerényebb terítékünkkel is. És én az első fácánomat, sem az ezt követőket nem cserélném el arra a több ezerre! Az utolsó hajtás után mindnyájan büszkén fogadtuk az avatópálca mellé járó gratulációkat. Estére sajogó vállal feküdtünk le, és egyhangúan megszavaztuk, hogy otthon egy év alatt nem lövünk el annyi lőszert, mint itt egy nap alatt. Most is azon morfondírozom, vajon Széchenyi és társai hogyan bírták ki a több ezer lövést, amikor nekünk ennyitől is megkékült a vállunk! Teljesen más világ az apróvadvadászat a miénkhez képest, de ennek is megvan a maga szépsége, varázsa, mint a nagyvadénak.

– Értelemszerűen a viszonzásra is sor került, nemde?
– Ezzel a kapcsolattal sok ember álma vált valóvá, hiszen köztük és közöttünk is voltak olyanok, akik eddig nem vadásztak az országhatáron túl. Ottlétünk alatt avatás avatás hátán, mindig van valaki, aki akkor lövi meg élete első példányát egy bizonyos vadfajból. Idehaza is meg-megsuhan az avatópálca csípős vége. Első közös erdélyi vadászatunkon felejthetetlen élményben volt része mindenkinek, a lőállások vonalán vér és vaddisznószőr fogadott minket, épp ahogy gondoltuk, disznó nem maradt a hajtásban, csak az az egy fül, ami megmaradt a szegény párából. A következő hajtás elindítása előtt farkasok nyomát fedeztem fel. Pár perc után meg is szólalt az első puska. Jól lehetett hallani, hogy sörétes puskás volt a kezdő, majd következett a második, a harmadik. Lejárt a hajtás, de meglepetésemre itt sem esett disznó, viszont két farkas került terítékre, ami nem mindennapi! Akkor még lehetett nagyragadozókra vadászni, csak hiúzra nem. Este kisebb lakodalommá nőtte ki a vacsora magát, akkora volt az öröm a két farkas miatt, senkit nem izgatott a reggeli ébredés nehézsége. Másnap nehezen indult a nap, de nemsokára lövések visszhangját verte vissza a szemközti oldal, disznók voltak a hajtásban. Esett is belőlük, hiúzokat, medvéket is láttak a vendégvadászok, ennél jobban nem sikerülhetett volna.

Medvék, farkasok, hiúzok

– Vendégeik milyennek találták az erdélyi természetet?
– A hazai táj megmutatta igazi arcát, őket a medvék, farkasok, hiúzok, vaddisznók birodalma varázsolta el, éppúgy, mint minket a susogó nád, a gágogó libák, a hápogó kacsák. Vendégeink odahaza is lőttek disznót, de az itteni, a Hargita lábánál elterülő dimbes-dombos havas táj, a nagy kanokkal való találkozás reménye, a nagy ragadozók jelenléte varázslatosabbá tette egy-egy disznó terítékre hozását számukra is. Az első évi közös vadászataink sikere, az együtt töltött idő olyan szoros kapcsolatot alakított ki, amire nem is gondoltunk, szinte egy családdá kovácsolódtunk össze. Minden évben újabb vadászélményekkel leszünk gazdagabbak azáltal, hogy mindig sikerül körbeállni a terítéket, ahol kölcsönösen köszönetet mondunk a szíves vendéglátásért, a befektetett munkáért és az eredményes vadászatért. Mindkét fél számára ezek a hétvégék azok, amiért számoljuk, mint a kisgyerek, hogy még hányat kell aludni a viszontlátásig! Ez a kapcsolat híven tükrözi, hogy ebben a rohanó, pénz körül forgó világban igazi emberként, barátként álmokat lehet valóra váltani pénz és nagyobb erőfeszítés nélkül. Remélem, ez a baráti kapcsolat örök marad, és a gyerekeink is együtt járhatják az általunk kitaposott vadászösvényeket e csodálatos tájakon.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is: