A vadász nem öl, hanem elejt. A vadászat nem sport, annál sokkal több. Amióta ember, sőt, amióta ragadozó él a földön, vadászunk. Zsákmányt ejtettünk húsért, csontért, bőrért, szőrméért: életért.

Az, hogy ma az ember még él a földön, nagyrészt a vadászatnak s annak sikerességének köszönhető. Nem halt ki az emberi faj, hanem meghódította a bolygót. Sőt, bizonyos szinten fejlődésünknek is itt a kulcsa, hiszen ahhoz, hogy sokkal eredményesebb legyen a vadászat, eredményesebben tudjuk felvenni a harcot a hideg és az éhség ellen, ahhoz eszközökre, lándzsára, dárdára, később íjra, nyílra, majd persze puskára volt szükség. A vadászat tehát nem egy barbár csökevény, a vadászat a túlélés, fajunk fennmaradásának kulcsa. Persze ma már legtöbbünk szemében a vadászat a múlt ködébe vesző történelem, a számunkra szükséges állatokat rég megszelídítettük, karámba, ketrecekbe zártuk, s a szupermarketek polcairól emeljük le a húsukat tálcán, fóliába csomagolva.

A vadászat téma örök vita az emberek körében. Az ún. természetvédők, zöldek, mindig felháborodnak, ha erről van szó, a vadgazda pedig mindig vitába keveredik velük, hisz tevékenységét, e gazdasági ágazatot és annak szükségességét védi, és persze vannak olyanok is, akiket ez egyáltalán nem érdekel. De nézzük meg és mutassuk be miről is szól ez az egész, mielőtt pálcát törnénk a vadászok felett.

Nem sport!

A vadászat nem sport, a vadászat nem ölés. A vadász nem csőretöltött puskával előre, vérszomjasan bolyong az erdőben, hanem felmér, számbavesz, megfigyel, tanul, tapasztal. Etet, itat, gondoz, ment, vigyáz és nem utolsó sorban gazdálkodik.  A vadász elsősorban gondoskodik a vadról, és a szaporulat alakulásán tartja a szemét. Az átgondolt, tudatos vadászat nem esztelen öldöklés, nem is hobbi, hanem tudomány, úgy is hívják, vadgazdálkodás. Mesterséges erdeink kényes egyensúlyának fenntartása közös érdekünk.

A misztikum

Képtalálat a következőre: „ancient hunting”

Bár kétségtelen, hogy a vad becserkészésében és elejtésében van valami ősi gyönyör, melyet zsigereinkben hordozunk immár több ezer éve. De manapság már nem az ételért és az életért, hanem elsősorban a vad életéért, élettere kordában tartásáért űzzük. Egy igazi vadász szenvedélye és élete az erdőt, szereti, védi a vadat, s mindenekelőtt tiszteli. A vadász nem az ölésért jár az erdőbe, hanem azokért a ritka pillanatokért, amikor eggyé válik a természettel, s csodálni tudja azt eredeti szépségében és tökéletességében.

A tudatos munka

A vadászat olykor védelem is: hiszen, ha túlszaporodna a vadállomány, nem lenne elég élelme, és veszélybe kerülne. Mivel korlátozott az életterük mérete, szükségük van a közbeavatkozásra fennmaradásuk érdekében. A gazdasági fejlődés, a mezőgazdaság térnyerése, a növekvő urbanizáció, a folyók szabályozása és lecsapolása ugyanis alapvetően átalakította az élettér méretét, a vad lehetőségeit és korlátait egyaránt. E folyamat soha nem állhat le, nem érhet célba, hiszen állandó mozgásban van a természet, a populációk mérete. Láthatjuk tehát, hogy a vadászat, az erdőgazdálkodás és a természetvédelem kéz a kézben járnak, hiszen feladatai közé tartozik az állatfajok, valamint azok életterének és élőhelyén fenntartása, szaporodásuk elősegítése, szelektálás.

Fotó: iStock.com/Sportactive

A 2007-ben megalkotott Európai Vadászati és Biodiverzitás Karta (European Charter on Hunting and Biodiversity) a következőképpen határozza meg a fenntartható vadászat fogalmát:

A vadászható állatfajok és élőhelyük olyan módon és mértékben történő használata, mely nem vezet a biodiverzitás hosszútávú leépüléséhez és nem akadályozza annak helyreállítását. Az ilyenfajta felhasználás megőrzi a biodiverzitásban rejlő azon potenciált, mely kielégítheti a jelen és a jövő generációk ambícióit és igényeit, valamint megőrzi magát a vadászati tevékenységet is, mint elfogadott társadalmi, gazdasági és kulturális tevékenységet. Amennyiben a vadászatot ilyen fenntartható módon végzik, ez pozitívan járul hozzá a vadállomány és élőhelyének megőrzéséhez, valamint társadalmi előnyökkel is jár.

Egyes fajok kihalnak

Napjainkban már bizonyított tényként az a kérdést, hogy bizonyos állatfajok kipusztulásának az oka nem a túlzott vadászat, hanem sokkal inkább az állatok természetes élőhelyének a megváltozása. Értve ez alatt az élőhelyük területének folyamatos csökkenését és teljes eltűnését. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az urbanizáció és az ember folyamatos terjeszkedése és fejlődése tehet erről. Bizonyos állatfajok pedig nem tudtak alkalmazkodni ehhez a területzsugorodáshoz (például a Kárpát-medencéből szinte teljesen eltűntek a nagyragadozók, és számos madárfaj). Míg más fajok viszont kiválóan vették ezt az akadályt, és az állományuk nemhogy csökkenne, hanem gyarapszik.

Sikersztori

Képtalálat a következőre: „szarka”

Paradox, de ez utóbbinak, mármint hogy bizonyos fajok szaporodnak, mégsem örülünk maradéktalanul. Vegyük például a szarkát. Ez a madár egy hihetetlenül intelligens faja a varjúféléknek, és egészen elképesztő módon alkalmazkodott a városi életmódhoz. Itt nincs igazán természetes ellensége, tehát fogalmazhatunk úgy, hogy gondtalan élete van és csak még tovább szaporodik. Ez nyilván jó hír a szarkáknak, de rossz a fővárosban fészkelő összes énekesmadárnak, a szarka ugyanis az egyik legügyesebb fészekrabló. Budapest összes “sötét lelkű vadásza”, vásott kölyke és macskája együtt nem képes annyi kárt tenni az énekesmadarak fészkében, mint a nagyvárosi szarka maffia. Ha ez így megy tovább rengeteg szarkánk lesz, énekes madarunk pedig nulla.

A nagy visszatérő

De beszélhetünk az aranysakálról is. A Kárpát-medence őshonos ragadozója. A farkashoz, a medvéhez és a hiúzhoz hasonlóan a kitartó üldözések miatt néhány évtizedre kihalt Magyarország egész területéről, majd valami történt… A 90-es évektől exponenciálisan növekszik a számuk. Manapság hatalmas károkat okoz mind a vadállományban, mind a háztáji haszonállatokban. Olyannyira túlszaporodott, hogy vadászattal sok helyen már nem tartható kordában az egyedszám.
A róka és a sakál táplálékátfedése hazánkban nagyon magas (73%), ez azt jelenti, hogy közel azonos táplálékot fogyasztanak, sőt a sakál hatékonyabb táplálékszerző stratégiát alkalmaz (családi csoportban történő vadászat), ami elősegíti a könnyebb terjeszkedést és a túlélést. Ez azt jelenti, hogy a rókát könnyen kiszoríthatja a vele közösen használt területekről. Ez inkább indirekt versengést jelent, tehát a kevesebb rendelkezésre álló táplálék miatt a róka odébb áll. A tényleges találkozások ritkák, mert a róka elkerüli a sakált, ám ha mégis harcra kerülne sor, az erőfölény miatt a sakál nyerne. Nem kedvez a róka adott területen maradásának, hogy a sakál gyakran költözik be elhagyott róka kotorékba, tehát a sakál által meghódított területeken vélhetően kevesebb lesz a róka.

Az örök alkalmazkodó

Képtalálat a következőre: „vaddisznó a kertben” Vagy ott a vaddisznó. Ha csak Pest megyét vesszük, a Buda környéki erdőkben a vaddisznók bejáratosak a budai kertekbe, ahol is megeszik a virágokat, a fák alól a lehullott gyümölcsöket, és rettegésben tartják a kiskutyákat és a helyi néniket. Elvettük a természetes életterüket, válaszul ők is behatolnak a miénkbe. De említhetjük a Balaton-felvidéket is, ahol nyaralókba, lakott településekre tör be a vad, vagy fürdik meg fényes nappal a zsúfolt balatoni strandokon. Nem bosszúvágy ez, csak élni akarás. Ahogyan a kis Vuk egy aranyos, szeretni való figura, úgy a csíkos hátú kismalac is az.

De ne felejtsük el, hogy a vaddisznóállomány túlszaporodásának legnagyobb haszonélvezői itt is a kevésbé szeretetre méltó paraziták, bélférgek és egyéb kedves lények, akik visszahozhatnak a civilizációba olyan fertőző betegségeket is, amelyeket már régen el akartunk felejteni. Vagy itt (illetve hivatalosan még nincs itt) az afrikai sertéspestis, mely fenyegeti a házisertés állományt is.

 

A vadász állatkínzó gyilkos?

Egyesek szerint a vadászat csupán egy erőszakos hobbi (pedig annyira nem is régen még élelemszerzés volt), amiben a perverz, kisebbségi komplexusokkal megáldott emberek kiélhetik öldökléssel kapcsolatos vágyaikat. Csendben feltesszük a kérdést, hogy mennyivel humánusabb egy kis helyen összezsúfolni az állatokat napfény nélkül, különböző szereket adni nekik, hogy gyorsabban nőjenek, és leölni őket, hosszú kínszenvedést okozva vagy még élve feldolgozni (számtalan, vágóhídról kicsempészett titkos videófelvétel bizonyítja)? Hogy ez vagy a vadászat (melynek a gyors, tiszta lövéssel terítékre hozás egy alapelve) kegyetlenebb-e az állatokkal szemben, mindenkinek a fantáziájára bízzuk.
Mindenesetre sokszor vágják a vadászok fejéhez, hogy “de a szarvasnak nincs távcsöves puskája”, illetve, hogy “puszta kézzel legyetek ilyen bátrak”. Ha netán meg is tennénk, akkor azt a kritikát kapnánk, hogy kínszenvedést okozunk az állatnak. Semmi, sehogy nem jó.

 

Képtalálat a következőre: „vágóhíd”

Persze nem mindenki ért ezzel egyet, sokan úgy gondolják, ez csak kegyetlen gyilkolás, hogy öldösik szegény Bambit és Vukot. Ők bizonyosan kételkedve fogadják, ha eláruljuk nekik, hogy Magyarországon a vadgazdálkodás szigorú keretek között, tervszámok, állományfelmérések és becslések alapján folyik, amit Európa-szerte elismernek. Nemcsak vadásszák, hanem etetik, számolják, védik, ha kell kimentik a vadat árvizek esetén.

Vadgazdálkodás

A vadgazdálkodás és a vadászat tervezhető, sőt fontos is előre megtervezni ezen tevékenységeket. A tervezéshez persze megbízható, mérhető adatok kellenek, és ismerni kell az ökológiai rendszerek összefüggéseit. A vadgazdálkodásnak figyelembe kell vennie az ökológiai elveket, a megőrzést és a fenntartást kell szem előtt tartani. A vadállomány – mint természeti erőforrás – használata a biodiverzitást nem veszélyeztetheti, az illető ökológiai rendszereknek egyensúlyban kell maradniuk. A fenntartható vadgazdálkodás tervezéséhez alkalmas gazdálkodási egységekre, megfelelő érdekeltségre, hozzáértő szakemberekre és mindezt segítő jogi szabályozásra van szükség. Magyarországon példamutatóan szervezett, kellő szakmai alapokon kialakított vadgazdálkodás folyik.

Ez persze nem jut el a nagyközönséghez, a közvélemény a vadászok ellen van sokszor, hisz a “természetvédők” az egész vadász létet helytelenítik, és az emberekhez ők csak annyit juttatnak el, hogy mennyi állatot öltek meg. Ez nagyon komoly ellentéteket szül a zöldek és a vadgazdák között. A zöldek szerint az a jó, ha minél több állat van, a gazdák pedig ennek az ellenkezőjét állítják, nem alaptalanul. Az ún. “természetvédők” az esetek döntő többségében semmilyen információval nem rendelkeznek Bambiról és Vukról, az életmódjukról, a táplálkozásukról, betegségeikről. “Megmentik” az elárvultnak hitt, elfektetett gidát vagy a magányos nyúlfit.

Képtalálat a következőre: „vadkár”

De például a fent említett vaddisznók rengetegen vannak, kárt okoznak a terményben, feltúrják a földeket. Ilyenkor történnek meg az olyan esetek, hogy a gazdák szólnak a vadászoknak, hogy lőjék ki azt a disznót, és a vadász megteszi, az emberek pedig ezen felháborodnak. Azon is felháborodnának, ha a vadászok hagynák őket, hogy letiporják és megegyék a hazai terményt. És akkor nincsen főtt kukorica nyáron a strandon, nincs szotyi a focimeccsen, nincs alma, körte. Éljen az import?

 

A vadászat nem hobbi

A vadász élete a vad, az erdő. Ismeri a területet, a váltókat, a vad táplálkozó- és szaporodóhelyeit. Tudja mely területet kell védeni, tudja hol okozhat kárt akár a vad, akár a tudatlan laikus. Eteti itatja, védi a vadat. A beteg egyedet elejti. De mindezek mellett tapasztal, megfigyel és tanul. Tisztelve tanulja az erdőt, a vadat, az élet körforgását és a természet törvényeit.

A vadászat nem hobbi, hanem szenvedély, életforma és gondolkodásmód.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is: